sidenote

Red reggeli játékposztja után most én is ilyennel jövök. Ma olvastam valami játékokkal foglalkozó oldalon, hogy az EA felébresztené a Syndicate sorozatot. Egyelőre semmi nem derült ki, lehet hogy kacsa az egész. Nagyon remélem, hogy nem, mert a Syndicate volt az első nagy kedvencem. (Mire elkészül az új, úgyse fog elindulni egyik gépemen sem.) Annak idején gyönyörű játék volt mikor kijött, olyan intróval, amilyet addig sehol se láttam. Fantasztikus volt a többi Bullfrog játékkal együtt.

Syndicate laser & car explosion  Syndicate soldiers fighting

Emlékszem, hogy még a 386-oson (vagy már a 486-oson?) játszottunk vele. Volt egy 120MB-os vinyónk, amiből 25MB volt kijelölve játékra, a többihez (apám cuccaihoz) nem nyúlhattunk. A Syndicate 20 mega volt, és ha épp ahhoz támadt kedvünk, akkor nekiálltunk arjolni, és kimenteni mindent floppykra. Pokolian jól szórakozgattunk vele. (Reddel egyébként pár évvel ezelőtt egy nap alatt végigtoltuk az egészet mégegszer.)

Muszáj betennem: Syndicate intro

https://www.youtube.com/watch?v=qw2W_Ap7m2k

Találtam egy fansite-ot, ami a mai napig életben tartja a Syndicate legendát (a screenshotokat is onnan loptam). Hajrá!

Az utóbbi időben elég rossz a kondim, nem sportoltam semmit. Az életminőségem javítása miatt újra járok úszni. Szeretek úszni, kikapcsol. Sokan talán unalmasnak tartják, de olyankor nincs semmi más csak a víz, a medence és én. Talán az evezés jobb választás lenne, de amiatt át kellene utaznom az egész városon, több idő menne el arra, mint magára az edzésre. (Tudom, járjak biciklivel. Akkor viszont abba döglenék bele, hogy áttekerjek a városon az evezősklubig.) Eleinte csak fokozatosan vetem bele magam, az úszás végén szaunázok pár percet, végül leúszok még néhány hosszt. Teljesen lefáraszt, kellemes. A régi időkre emlékeztet, amikor Marcival és Pettel jártunk hetente két-három alkalommal, úszás után mindig ittunk egy Kubut. (Én szeretem a Kubu minden változatát, ****ajó.)

Álmodnak-e az androdiok elektronikus bárányokkal?
Az elmúlt két napban elolvastam Phillip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című könyvét. Rendkívül érdekes cyberpunk sci-fi volt ez. Sosem voltam jó könyvek bemutatásában, ezt inkább Petyának kellene hagynom, ő legalább tud írni.
Az emberiség egy nukleáris világháborút követően elhagyja a Földet, más bolygókat gyarmatosítanak, ebben pedig emberszerű gépek vannak segítségükre, ezek az androidok. A Földön nem sok élet marad, akik ottmaradnak védik magukat a mindent ellepő radioaktív portól. Vannak az úgynevezett különlegesek, akikre hatott a radioaktivitás, ők nem házasodhatnak, nem emigrálhatnak más bolygókra, a porban várják az elkerülhetetlen halált. Azért maradtak még egészséges emberek is, közülük egy Rick Deckard, fejvadász. Deckard feladata, hogy levadássza a gyarmatokról visszaszökött androidokat; egy ilyen vadászatba csöppenünk bele, egy új, egészen emberszerű androidtípus néhány példányát kell megsemmisíteni. Miközben a bolygón alig maradtak emberek, őket egy empátiadoboz nevű eszköz és a mercerizmus köti össze. (Ezekről azért nem mondanék többet, mert jobb a könyvben elolvasni.) A halott világban az egyetlen örömet a hangulatorgona és a megmaradt valódi állatok jelentik.
Borzasztó jövőkép, azt hiszem nem tudnék ilyen világban élni. Egyszerűen zseniális könyv, amelyet nem lehet letenni. Csodálatosan nyomasztó.

Mindig is szerettem a cyberpunk műfaj darabjait, legyen szó filmről, animéról, könyvről vagy bármi másról. Az 1982-es Szárnyas fejvadász (Blade Runner) című film ezen könyv alapján készült. (Rutger Hauer és Harrison Ford párosa Ridley Scott filmjében.)

Megemlítem az egyik kedvenc anime filmemet, az Akirát. Katsuhiro Otomo 1988-as cyberpunk csodája az egyik legjobb anime, ami valaha készült. Az animáció részletességén felül a történet és a hangulat magával ragadott, mikor először láttam. DVD-n itthon is kapható.

Mark Shuttleworth a héten bejelentette, hogy egy új csapat alakul az Ubuntu felhasználói felületének fejlesztésére. A cél, hogy az Ubuntu a fehasználói élményt tekintve mondjuk felzárkózzon az OS X mellé, ami szerintem nem utolsó szempont. A szoftverek használhatóságát mindenképp elősegíti a projekt. Örülök ennek a lépésnek, kíváncsian várom az eredményt. (Az eredeti blogbejegyzést még nem olvastam végig, de majd arra is sort kerítek egyik este.)

Forrás: Ubuntu.hu, HUP, Mark Shuttleworth

Ubuntu Sugar Cookies

El akarom olvasni az összes One Piece mangát, nagyon sok, több mint 500 fejezet. Eiichiro Oda remeke 1997 óta fut a Weekly Shōnen Jump magazin oldalain, és minden idők egyik legtöbbet keresett, olvasott és megvásárolt mangája.

Naszóval, itt van a gépen pár száz chapter bezippelve/rarolva stb. Túl sok idő lenne ezt mind kitömörítgetni, rendezgetni stb. Emiatt el is kedvetlenedtem. Majd gondoltam megnyitom a Synapticot, rákeresek a manga szóra. Kidobta nekem a Comix programot, amivel lehet betömörített cuccokat nézegetni. Pont erre lett kitalálva, és pont ez kellett nekem.

Comix

Van benne nagyító, képet mindenhogy lehet forgatni, illeszteni a képernyőhöz és kiváló a comic library is. tök egyszerű, nincs felesleges csicsa és minden testreszabható, szóval jó. Mostantól falom a One Piece mangát is, de van még pár ezer oldal GTO (amiből fergeteges animét csináltak) is valahol.

Négy napos nyaralásból tértem vissza az este, rendesen elfáradtam, és pokolian kellett. Most, hogy visszajöttem Rednek se kell majd minden nap postolnia, ha nem akar. A mai bejegyzésem címe pedig nem a nyaralásomról szól, semmi ilyesmi. Mint legutóbb, most is egy filmről lesz szó, amit még hétfőn láttam.

Tachiguishi retsuden

A címe ugyanaz, mint fönt. 2006-ban készült, és nagy kedvencem, Mamoru Oshii rendezte. Mint a filmcímből némileg kiderül valami gyorskajáról lesz szó. Egészen pontosan stand-and-eat boltosok és a velük folyton hadakozó freeloaderek, vagy magyarul potyázók évtizedes küzdelmét mutatja be. A második világháború utáni Japánban kezdődik a történet, a háborútól megtépázott országban a hazatérőknek újra kell kezdeniük mindent. Így találkozunk az első gyorskajáldás buckwheat noodles-t áruló arccal, akihez Moongaze Ginji tér be épp zárás előtt. Ginji pszichológiai hadviseléssel éri el, hogy evés után fizetés nélkül távozzon, valamint a boltost lelkileg meg is töri. Ő a történelem egyik nagy freeloadere (egyszerűen nem találok most rendes magyar szót).

Tachiguishi retsuden

Jönnek mások; egy gyönyörű nő, egy lúzer aki úgy tarhál, majd olyan emberek akik egész üzletláncot tettek tönkre. A szereplők cserélődésével halad a történelem is, mindig van egy kis keret az új freeloadereknek. A kidolgozott háttérrel lesz az egész kerek. Az idővel pedig nem csak az emberek, a történelem, hanem az ételek is változnak, a gyorstésztától a hot dog-on át, a hamburgerig van minden. Változás: változik a kor, az emberek és a taktikák is, hogyan lehet kijátszani a modern kori gyorskonyhát. Mindig van és lesz olyan zseni, akinek ez sok év munkájának tökéletesítésével sikerül majd. Ingyen enni, és a potyázás legfőbb tudománya!

Tachiguishi retsuden

Amit igazán akartam le is írtam, még annyit, hogy… A film superliveanimation-ben készült, ami annyit tesz, hogy az alkotók egy rakat felvételt és fényképet készítettek, melyeket digitálisan alakítgattak jobbra-balra. Végül pedig egy olyan animáció jött össze, mintha kartonpapírra ragasztott szereplőket nézne az ember a vásznon. Iszonyat sok munka. Halál komoly vígjátéknak mondanám a filmet. Ezért megéri még a sötét fájlcserélők legmélyebb bugyraiban is kutatni.

Tachiguishi retsuden

https://vimeo.com/1511451

A fenti kisfilmet az előző postban szereplő Tokyo Scanner című rövidfilm ihlette. Miután tegnap megnéztem, elkezdtem tokiói webkamerákat keresni, és rátaláltam egy interaktív webkamerára Shibuyában. Shibuya Tokió egy 15 négyzetkilóméteres része, ahol kétszázezren laknak, így a népsűrűség meghaladja a 13000 fő/km²-t. Az alapötlet az volt, hogy készüljön egy pár perces videó, ahol a shibuyai kereszteződés látható úgy, mintha TV-ben menne.

Röviden a megvalósításról. Laptopról kilőttem a TV-re a képet és a Compiz segítségével rázoomoltam, hogy csak a folyamatosan frissülő webkamera képe legyen látható a TV-n. Azért kellett a televízió, hogy a kis kamerával elkészített végleges felvétel olyan legyen amilyen lett. :) Pont azt szerettem volna, amit sikerült is, hogy látszódjon a képernyő csíkozódása és textúrája. Pontosan ezért ne keressen senki HD felbontást vagy tűéles képet, ez nem arról szól. Miközben forgott a film, én a másik gépről irányítottam a webkamerát, fordítottam jobbra-balra-középre. Nem tudom miért, de nagyon jó érzés volt, hogy Tokió belvárosában irányíthattam egy webkamerát innen Budapestről. Nem nagy cucc, tudom, de akkor is jó volt. A felvételt tegnap késő este csináltam, hogy Tokióban épp reggel 5 óra legyen, amikor még nincs akkora tömeg. Kicsit emberibb lett így. Éjjel feltöltöttem vimeora és tádám most itt van. Kegyetlen hangulata lett, pár perc nyugalom és szemlélődés, pont ezt akartam.

Crossover camera before the Shibuya station

Tegnap sort kerítettem az egyik DVD-re, amit Imrétől kaptam, nevezetesen a Tokyo Scanner című filmre. Ez egy 20 perces kis rövidfilm, Tokió felett repülnek és különböző helyeket mutatnak meg. Rázoomolnak emberekre, gyorsvasútra, csónakázó szerelmespárra, felhőkarcolóban levő turistákra. A szuperzoomnál pedig tökéletesen lehet hallani az emberek hangjait, nagyon szép. A repülés alatti gyorsításokat, váltásokat úgy csinálták, mintha a kamera mozogna csak és közben a kamera motorjának a hangját lehet hallani. A hozzá készített soundtrack is kellemes. Elképesztően jó felvételeket látni a filmben, manapság sok ilyet látni CGI-ben is, pedig meg lehet ezt csinálni rendesen. A másik, ami még nagyon tetszett az a hexagon alakú kis kereső, ami zoomolásnál rálockol az emberekre, teljesen olyan, mintha valami vadászgépben ülnék. Tokió hihetetlen méreteiről árulkodik ez a film.

Tokyo Scanner

A DVD-n még van még pár vágatlan felvétel, amint lágy zenei aláfestéssel kísérve Tokió felett repülnek, pokoli jó. Ezt a filmet a Roppongi Hills-i épületkomplexum számára készítették, és ott is vetítik. A filmet egyébként Mamoru Oshii felügyelete mellett Hiroaki Matsu rendezte. Nagyon ajánlott, habár itthon nehézkes beszerezni.

Szerdán megvettem a Half-Life 2 Orange Boxot, ami magába foglalja többek között a Valve Corporation Portal nevű játékát. Ha jól emlékszem, valamikor tavaly ősszel/télen jött ki, már akkor is érdekelt a dolog, hogy milyen is lehet, meg hogy mi is ez egyáltalán. Mint ahogy a HL2, ez is a Valve Source motorját használja, first-person nézetes játék. Ma jutottam oda, hogy kipróbáljam. Kora délután már majdnem a végén jártam, legalábbis azt hittem. Red átjött este, hogy ő is szemügyre vegye, ebből pedig az lett, hogy végigtoltuk, gáz kifejezéssel élve, kipörgettük.

Portal

Egyből az juthatna ez ember eszébe, hogy ez megint valami sima klisé FPS. Ez nem igaz. Ott kezdődik a dolog, hogy ellenfelek nagyon nincsenek is, jó-jó akad 1-2 drone és a főellenség, de róla csak később. Egy Chell nevű lánnyal kell végigmenni 19 tesztpályán, ahol egyetlen segítségként egy portálpisztolyt használhatunk. A játék során egy számítógép hangja kísér végig, és mondja, hogy mit szabad, és mit nem kéne. A portálfegyver lényege, hogy átjárókat lehet nyitni a falakon, termeken, folyosókon, de nem csak ennyi. Ha például nyitunk egy portált a falon és egy másikat lent, az alattunk tátongó szakadék szélén, a lenti portálba beugorva végül a faltól akár 10-20 métert is ugorhatunk. Ezt elég nehéz így elmagyarázni, remélem segít az alábbi ábra, de ez a videó mindenképp.

Portal fizika

A legelső pályák teljesen altatóak, régi hardkór gémernek kicsit gyengék is voltak. Az első néhány után viszont beindul a játék, és egyre érdekesebb puzzle-okat kell megoldani, hogy túl is éljük azokat. Különösen jó a 18. test chamber végén levő “libikókás” megoldás (azért tettem idézőjelbe, mert semmi köze a libikókához, de nekem az jutott eszembe). Az igazi kaland viszont a 19-es (és egyben utolsó) tesztpályán jön, de mielőtt erre rátérnék, meg kell, hogy említsek még mást is. Nevezetesen, hogy a 18. pályán a gép bemondja, hogy nemsokára véget ér a tesztsorozat, és akkor: “You will be baked, and there will be cake.” Magyarul megsütnek, és akkor lesz süti, húdejó. Az utolsó pálya pedig azzal ér véget, hogy egy mozgó platformon állunk és megyünk a kemencébe (tényleg!), végül sikerült portált nyitni a falba. Szökés! A központi számítógép persze megpróbál lebeszélni, de portálpisztolyunkkal végül sikerül eljutni hozzá, ahol magát a központi gépet szétkapva (azt is szigorúan a portálpisztollyal) sikerül kijutni a szabadba. Itt ér véget a játék, amelyet csodás asciiképekkel tarkított stáblistát láthatunk, miközben a robot énekel, hogy bosszút áll majd rajtunk. Zseniális mapok, részletes kidolgozottság, fantasztikus dizájn, jó zene (habár nagyon kevés). Pár óra játék után teljesen így éreztem magam. Nagyon rövid, ezért az egyért hatalmas fekete pont, ezt leszámítva, háthogymondjam… Kőkemény.

Portal Screenshot  Portal Screenshot

Reddel nosztalgiáztunk egyet, hogy régen milyen sok jó játék és játékcég volt, akik jókat csináltak. Ilyen volt például a MicroProse, akiknek a Civilizationt, a Railroad Tycoont, Chris Sawyer akinek Transport Tycoon és RollerCoaster Tycoon sorozatokat (szintén MicroProse, ami később a Hasbro Interactive égisze alatt élt tovább), a Bullfrog és Peter Molyneux, akiknek a Populoust, a Syndicate-et, a Theme Parkot és a Doungeon Keepert, valamint a Maxis, akiknek a millió Sim-játékot, köztük a SimCity-t, SimEarth-öt, SimFarmot, SimTowert satöbbit köszönhetjük. Biztos van még egy pár név és cég, akiket elfelejtettem (ilyen pl. a Doom és a Doom2, amik most jutottak eszembe), sorolhatnám reggelig. Állati jók voltak ezek, és ezek közül majd’ mindegyik játékban építeni kellett valamit, nagyon jó volt mind. (Petya még mostanában is RollerCoaster Tycoonozik, zseniális játék az is.) Életem legjobb játékai viszont a Transport Tycoon és a TT Deluxe mellett a Bethesda Softworks The Elder Scrolls III: Morrowindje és kiegészítői voltak. A Morrowindnek külön postokat lehetne szentelni, hihetetlenül gyönyörű játék volt, nem csak grafikájában, hanem sztorijában és hangulatában is.

Egy legutolsó gondolat még (akár hajnalig is írhatnám ezt a postot), a Transport Tycoon szerelmeseinek, ha valaki még nem hallott volna, akkor figyeljen, mert évek óta létezik már a Transport Tycoon Deluxe felélesztett, nyíltforráskódú változata OpenTTD néven. Nem kell félni, ez nem valami klón, ez tökugyanaz a játék, csak még többet tud a réginél.

Elég búskomor volt a hangulatom a héten. Lehet, hogy a hétfői időjárás változás okozta, vagy a tegnapi szeles, felhős nap. Egyébként nagyon jól jött ez a kis lehűlés, mert kezdtem teljesen átfőni. Tegnap sétáltam is egy jót, kiszellőztettem a fejem, meg csak. Egész végig őszi hangulatom volt, nehéz lenne ezt leírni, kicsit csöpögött az eső, kellemesen hűvös szél fújt és ez elég volt, hogy libabőrös legyen a bőröm. Ez nagyon kellett.

Western style toilet
Reddel még vasárnap láttuk a Darjeeling Limitedet. Azt kell, hogy írjam, hogy tipikus Wes Andrson film. Röviden: három testvér (Owen Wilson, Jason Schwartzman, Adrien Brody) egy év után újra találkoznak, hogy spirituálisnak induló utazásuk során ismét megleljék barátságukat, és újraélesszék családi kötelékeiket. Ez a film is tele van azokkal a kis részletekkel, amik az előzőekben is jelen voltak, például a táskákon levő kis szafariállatok. Továbbá rengeteg kis, finom kép, melyekkel tökéletesen adja vissza a hangulatot. Mint minden Wes Anderson film, ez is vicces és mégis szomorú. Barátaim a többi filmjéről is másképp vélekednek, de mindenki megtalálta benne a maga kis kedvencét. Talán a Life Aquatic with Steve Zissou-t jobban szeretem, az is hihetetlenül finom kis film. Ami biztos, hogy a soundtrack ebben is kiváló, de azt hiszem, hogy az Édes vízi élet minimál szintizenéjét és a portugál akusztikus David Bowie számokat nem übereli.

The Darjeeling Limited

A Darjeeling Limited előtti kisfilmben, a Hotel Chevalierben feltűnik Natalie Portman is, nagyon hangulatos kis jelenet. Kellemes bevezető volt a filmhez. Összegzésnek ismét csak annyit, hogy hamisítatlan Wes Anderson.

Egészen más: mostanában midnent ömlesztve írok, de jó így is. Remélem. A lényeg, hogy Petya eljött volna ma megszondázni az agyamat. Valami nemzetközi magán-, vagy mássalhangzó felmérésben vennék részt, fogalmam sincs, hogy mi van, de a tudományért mindent. A szondázás logisztikai problémák miatt maradt el, de jövő héten bepótoljuk, remélem érdekes lesz.

Most pedig elmegyek egy 576-ba és megveszem az Orange Boxot, nagyon kíváncsi vagyok a Portalra és különösen a Team Fortress 2-re. Kellemes estét.

Update: Ennek délután kellett volna kikerülnie az oldalra, csak balfasz módon a mentés gombot nyomtam meg. Elnézést. Azóta csak annyi történt, hogy egy Orange Box-szal gazdagabb lettem, és találkoztam Imrével, kaptam tőle néhány figyelemre méltó ázsiai filmet.
Még most is rohanásban vagyok, kellemes éjszakát.

Perfect Blue
The color of illusion is Perfect Blue.

Tegnap végül tényleg elmentünk Satoshi Kon 1998-as animéjére, a Perfect Blue-ra. Csak annyit tudtam előre, hogy egy thrillert fogunk látni. Beültünk, megnéztük. Teljesen letaglózva jöttem ki a moziból, elalvásig sem tudtam napirendre térni fölötte. A következőkben jön még pár szó a filmről, de aki már eldöntötte, hogy megnézi ne olvasson tovább, hanem foglalja le a jegyeket (csütörtökig egészen biztosan műsoron van még az Odeonban).

Essen néhány szó a történetről is. A film Mima Kirigoe énekes-, színésznőről szól. Egy nap befejezi az éneklést, hogy színészi karriert építsen. Ekkor kezdenek furcsa dologk történni Mimával. Fenyegető levelet kap, és egy olyat is, ami arról árulkodik, hogy valaki figyeli őt. Ezek után úgy érzi, hogy követik, figyelik minden lépését. Színészi pályája a legelejétől nem úgy sikerül, ahogy szerette volna, és eleinte visszavágyik a lánytrióba, amiből kilépett. Ezek után egyre sűrűsödnek a történések, erről többet semmiképp nem mondok, mert nem akarok spoilerezni.

Perfect Blue

A film közepétől végül teljesen összemosódik a képzelet, és a mindennapi valóság. Hiába próbáltam közben többször összerakni, mi is történik, egyszer sem jött be, amit gondoltam. A film folyamán ismétlődő elemekkel a rendező olyan hatást ér el, hogy már a néző is kezd beleőrülni az egészbe. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi is történik. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy érthetetlen, de erről többet a végén.)

A feszült jeleneteket lezáró finom váltások kellemesen oldják a feszültséget, habár vannak bizonyos helyzetek, amikor már-már csak nevetni tudtam. Voltak, olyan percek amikor ökölbe szorítottam a kezem, tapintottam a feszültséget, volt mikor majd kiugrottam a székből. A film hangjai, zenéi iszonyúan jól fokozzák a képi világot, vagy az erőszakos jelenetek durvaságát.
Az egyik jelenetben pár srác dumál, és az egyikük megemlíti, hogy a japánok nem tudnak jó pszichohtrillert készíteni. Mindezt kb. a film közepén, amikor az ember a körmeit lerágva már a kezénél tart. (Szóval nem tudnak… Háhogyafenébene! Biztos valami kritikai válasz lehetett, de poénnak mindenképp kiváló volt.)
Nagyon jót tesz a filmnek a tiszta lezárás, mert ha félhomályban hagyott volna a rendező, akkor egyszerűen megőrültem volna. A befejezés ellenére a kibontakozott történetet többféleképpen is lehet értelmezni, ki lehet vesézni.

Perfect Blue  Perfect Blue

A film teljesen magába szippantott minket, megrágott és a végén kiköpött. Nem véletlen a 18-as karika a film előtt. Rendkívül izgalmas, megdöbbentő film, rendesen kizökkentett. Bravo, Satoshi Kon!